Az egész ügy 2012 júniusának utolsó napján, egy szép szombaton kezdődött. Semmi felhő az égen, minden napfényes, sőt verőfényes… Ennek megfelelően gatyarohasztó meleg, és ezzel a szóval véget is ér a szépirodalmi fogalmazás. Nem megy ez nekem… Pusztán azt szerettem volna szép szavakba önteni, hogy marha jó volt az idő, így minden okunk meg volt arra, hogy jól érezzük magunkat és a szombat így is telt.
(nekem) Hajnalban találkoztunk Alexxal a budakalászi Cora parkolójában ahonnan a tréning autóval mentünk fel Nyergesújfalura, hogy átrágjuk magunkat az adminisztratív átvételen. Közben Pötyi bácsi meghozta az autónkat a tréleren, és rögtön letudtuk a technikai átvételt is. Ezután a versenyautót leparkoltuk a szerintünk Parc Fermé-nek gondolt helyre (ennek csak másnap lesz jelentősége, de ezt akkor még nem tudtuk), és elmentünk itinereket írni.
Igazából ez nem annyira érdekes rész. Az egyik pálya eleje nekem teljesen új volt, még nem versenyeztem rajta. Tudom, hogy régen szerepelt már ORB futamon, de én akkor nem mentem rajta. Csak kb. a felétől volt ismerős. A másik pedig teljes hosszában új volt nekem. Mivel Alex még csak ismerkedik ezzel a sporttal, neki mindegyik új volt. De ez nem szempont. Nem akarunk senkivel versenyezni, célunk a saját örömünkre történő autózás, a minél több versenykilométer begyűjtése, az összeszokás és egyéb közhelyek. Tapasztalt ralisok szavaival élve „csak tesztelni jöttünk”.
Szóval végigszaladtunk a pályákon háromszor, írtunk valami itiner szerűséget, majd visszamentünk a versenyautóhoz. Ott a rendezők azt mondták, jó helyen áll, nem kell máshova parkolni vele, az is Parc Fermé ahol most áll… Így elmentünk haza.
A vasárnap kísértetiesen hasonlóan kezdődött a szombathoz… Csak még egy órával korábban találkoztunk a Cora parkolóban. Elindultunk Nyergesújfalu felé, miközben Tomci és Karcsi a szervizbusszal a gyermelyi szervizpark felé haladt egy másik úton. Mindkét egység sikeresen megérkezett a céljához. A szervizparkban a fiúk kialakították a helyünket, felállították a sátrat, és vártak… Mi is megérkeztünk a rajthoz. Leparkoltuk a tréningautót, és megvártuk az időpontot, amikor bemehetünk a versenyautóhoz, és megkezdhetjük az előkészületeket a rajtoláshoz. Motor beindítás, melegítés, cuccaink elpakolása… stb… és a megfelelő időben odagurulni a rajt állomáshoz. Ez az idő 10 perc, vagyis a kiírt rajt időnk előtt 10 perccel mehetünk be az autóhoz, 10 percünk van az előbb leírt műveletekre.
Nekünk ez a 10 perc most nem volt elég, mert az autó olyat csinált, amit a közel 10 éves nálam töltött pályafutása alatt sosem… Nem indult be...
Az önindító forgott, az AC pumpa hangján hallottam, hogy tolja a benzint, de nem indult be a motor. Nyilván valami gyújtás probléma lesz. A sportbíró jelenlétében lekaptuk a motorháztetőt, és átnéztem a kábelezést. Semmi. Közben az idő szalad, és kérdezik, hogy tudunk-e rajtolni? Nem tudjuk még, válaszoltam, és lázasan hívtam Tomiékat, hogy mit nézzek még meg. Tomi azt javasolta fussak végig a biztosítékokon. És tényleg, azt még nem néztem meg.
Ott is volt a ludas, az egyik biztosíték ki volt égve. Nem volt nálam másik (első tanulság), így kivettem egy másikat a helyéről, gondolva, hogy ha valami fontos nem működik majd miatta, akkor addig pakolászom a biztosítékokat egyik helyről a másikra, amíg mondjuk az ablaktörlő nem fog menni, az nem olyan fontos most úgysem. De szerencsére az első cserével rögtön olyat találtam, ami nem fontos. A motor pedig az önindító pöccintésére azonnal beindult, ahogy egyébként is szokott.
Kis megnyugvás, tudunk rajtolni. Beülünk, munkára, harcra készen, és megpróbálok kiállni a két autó közül, ahol parkoltunk, hogy a rajthoz guruljak. De amint a fékpedálra léptem az rögtön bement padlóig, és fékolaj spriccelt a karomra… Na, bazmeg… Ilyen se volt még… Motor leállít, kiszáll, utastérben csöveket ellenőriz. Rajt persze csúszik…
Alex hamar megtalálja a bibit. A lába előtti kábelkötegből kilóg egy darab szigeteletlen vezeték, és az húzott ívet a hátramenő fékcső fémhálós borítására. Valószínűleg ettől olvadt ki a biztosíték is… De mielőtt kiolvadt volna, lyukat égetett a fékcsőre, ahonnan a pedál benyomásakor spriccel a fékolaj. Szigetelőszalag nincs nálunk (második tanulság), így csak annyit tudtunk tenni, hogy a másik autóból gyorsan kivettem egy rongyot, amit a fékcsőre csavartunk, hogy a kifolyó olaj ne menjen szanaszét, hanem a rongy be tudja szívni. És persze rögzítettem magamban, hogy nem nagyon kellene fékezni.
Mert az ugye nem vitás, hogy megyünk versenyezni… Ez ilyen szakma, efféle apróságok nem állíthatnak meg. Természetesen tájékozattuk a versenybírót, aki engedélyezte a rajtunkat. Azzal az aprósággal, hogy a piros rajtszámosok között az utolsó helyre sorolt, hogy ne tartsuk fel a mögöttünk haladót, mert így aki utánunk következik az az első fekete rajtszámos (rendes RTE mezőny versenyzője) három perccel rajtol utánunk. Ez elég idő ahhoz, hogy ne érjen utol…
Szóval átgurultunk a rajtvonalon, és elindultunk az első gyorsasági felé. Közben telefonon értesítettem Tomiékat, hogy szerezzenek a fékcsőhöz toldót, mert bár van ilyenünk, de emlékeztem, hogy az a műhelyben maradt a polcon, nem raktuk be a buszba (harmadik tanulság). Az etapon pedig azt gyakoroltam, hogy hogyan tudok a kézifékkel lassítani. Mert a lábamnál levő pedál mögött a fékerőszabályzó hintája könnyebbnek gondolta, ha a hátsó kör felé elbillen, mivel onnan ellenállás nélkül tudta kitolni az olajat a csőből. És mivel elbillent ezért az első fék szinte nem is fogott, bár az ugye hibátlanul tudott volna dolgozni. Így aztán az a művelet jött össze, hogy meghúztam a kéziféket – mivel a luk előtte volt, így ez a hátsó rész működött rendesen – és utána padlóig nyomtam a lábpedált, ahol volt kis elsőfék hatás. Már csak arra kellett figyelnem, hogy ezt ne kanyarban csináljam, mert akkor megindulhat a hátulja oldalra. És így értünk oda az első gyors rajtjához… Innen folytatom.
